Hagyományaimhoz híven idén sem siettem el az adóbevallás elkészítését. Nem tudom miért, de szerintem ezzel a legtöbb ember így van: halogatjuk az utolsó pillanatig. Szerencsések azok, akiknek a munkahelyük megcsinálja, nem mintha nagy dolog lenne, csak akkor is egy stresszfaktor. 

Mindig megtartok egy példányt itthonra is, ezzel megkönnyítve a jövőbeni dolgomat. Persze ez idén is csak akkor jutott eszembe, amikor már kinyomtattam a késznek ítélt beadványt, de így legalább utólag ellenőrizhettem, hogy ugyanúgy néz-e ki kinyomtatva, mint a tavalyi. Egy apró eltérést észrevettem, nem tudom, hogy számított volna, vagy sem (valószínűleg nem), de a biztonság kedvéért  kijavítottam, és újranyomtattam. Annyi volt, hogy az utolsó részben szerepelt egy ilyen:

"Nyilatkozat első házasok kedvezményéhez és a családi kedvezményhez"

Lapszám: 1

Mivel ilyesmit nem töltöttem ki, és az előző évek bevallásain sem szerepelt semmilyen idevonatkozó rész, ezt eltöntettem. Apropó, előző évek...érdemes egy pillantást vetni a növekvő készlet egy gyanúsan hasonló momentumára, nevezetesen a lap alján a nyomtatás idejére. Hát igen, mint mondtam a halogatás ősi hagyomány..

Végigolvastam a Potter könyveket - újra. Az első 4 részt már vagy százszor olvastam, komolyan. Régebben minden évben legalább kétszer elolvastam őket. Az ötödik rész nekem túl depressziósnak tűnt, azt nem forgattam ilyen gyakran, mire a hatodik és a hetedik megjelent, addigra meg nagyjából felnőttem, más könyvek is érdekeltek, úgyhogy ugyan rögtön elolvastam őket, de ezeket már csak fejenként egyszer (na jó, a hatodikat talán kétszer). Jól esett újra végighaladni a történeten elejétől a végéig. Hihetetlen volt olyan elejtett nevet találni az első kötetben, ami a hetedikben nagy jelentősséggel bír majd. Szerencsésnek tartom magam, hogy kijutott nekem az a kiváltság, hogy a művek íródásakor éljek..hogy évről évre várnom kelljen a folytatásra. Szeretném ha a gyerekeim is úgy rajonganának a sorozatért, mint én, bár őket tudom, hogy nem fogja akkora izgalommal eltölteni a következő kötet kezdése, hiszen ott lesz a polcon, nem kell várni rá hónapokat, csak le kell emelni.  

Az írónő zsniális. 26 évesen is megkönnyeztem 1-1 jelenetet: Dumbledore halálát, Fawkes távozását, Piton halálát, Harry szüleinek kb. bármikori felbukkanását, Godric's Hollow-t...nem is tudom, lehet, hogy csak én vagyok szuper-emocionális, és más nem bömbölne ezeken.. A legjobb az volt, amikor a suliban, vagy tömegközlekedve olvastam, és éreztem, hogy kezd elhomályosulni a szemem.. És most ugyanúgy, mint első alkalommal, fájó szívvel tettem le az utolsó könyvet. Vége, nincs tovább, elfogyott. (Bár továbbra is fenntartom a véleményem, hogy az utolsó fejezet túlontúl giccsesre sikeredett: Albus Perselus, James.. nem tudom, engem felidegesít, hogy minden gyereknek valami halott szereplő nevét adák, meg a Longbottom professzoros párbeszéd is iszonyú erőltetett volt. Ennél a Gyűrűk Urában elegánsabb megoldás volt a függelék a végén, amiből megtudhattad hogyan alakult a szereplők későbbi sorsa.)

Rengeteg víz folyt le a Dunán azóta, hogy a kezembe vettem az első kötetet. Eltelt közel 16 év, kijártam az áltanános iskolát, a gimnáziumot, eltöltöttem 6 évet az egyetemen, dolgozok, és van egy csodás szerelmem, aki boldoggá tesz. De azért még mindig az egyik legjobb dolog a világon egy esős napon bevackolódni az ágyba, vagy a fotelba egy kis kajával, teával, és egy Harry Potter könyvvel. Egyedül. És csak olvasni, nem törődni semmivel és senkivel.

Egyszer volt, hol nem volt, élt Budapesten egy fiatal pár, akik néhány közösen eltöltött év után komolyan gondolkodni kezdtek a jövőjükről. Úgy döntöttek, hogy nyitnak 1-1 Fundamentát, amire gyűjtögetik a pénzt, majd 2 év után az összeget meg egy rakás hitelt felvéve megvásárolják első közös otthonukat... 

THEN LIFE HAPPENED.

Azt mondogatták évekig, hogy nem költenek albérletre, mert az az ő esetükben csak ablakon kidobott pénz, hiszen a szülőknél ellakhatnak addig, amíg össze nem gyűlik a kezdőtőke a saját lakásra. Csakhogy a gyűjtögetés közben a lakásárak alattomosan felszöktek, olyannyira, hogy már mindketten réges rég tudták, hogy a kitűzött határidőre biztos nem sikerül a megfelelő összeget félretenni..és közben az élet a szülőkkel egyre nehezebb és nehezebb lett...

Mi tévők legyenek hát? Úgy döntöttek, óvatosan megérdeklődik a lány egyik idősebb kollegájánál, akinek a pletykák szerint van egy apró, üresen álló lakása, hogy mik a tervei az ingatlannal. Úgy tudták, hogy a férfi nem szeretné sem eladni, sem kiadni, ám azt gondolták, talán egy kedves, ismerős fiatal párral kivételt tesz. Tudták, hogy nem lesz egyszerű egyenes választ kicsikarni belőle, mert egyrészről nincs szüksége plusz bevételre a fizetésén felül, másrészről viszont nem szívesen mond nemet nekik, hiszen egy végtelenül jó lelkű emberről beszélünk...

Elkezdtek hát puhatolózni, és sajnos az első 1-2 beszélgetés nem sok jóval kecsegtetett. A kolléga elég vonakodónak látszott, és a fiatalok semmiképpen nem akartak tolakodók lenni, vagy olyasmire kényszeríteni, amit igazából nem szeretne. Egyelőre megegyeztek hát annyiban, hogy gondolkodik a dolgon, és majd keresi őket..

Várakozással teli hetek következtek, a pár minden nappal egyre inkább úgy érezte, hogy az emberük nem fog igent mondani, hiszen akkor már jelentkezett volna. Aztán egy szép csütörtöki napon a lány egy kérdést kapott üzenetben: ráérnek-e vasárnap megnézni a lakást? Természetesen a vasárnap nem volt alkalmas, úgyhogy gyorsan átszervezték a randevút kedd estére. A hátralévő pár nap csigalassúsággal telt...

Végül eljött a kedd este, reményekkel telve útnak indultak hát. A lány izgalmában elfelejtette a pontos címet, úgyhogy az utcából gyors útbaigazítást kellett kérnie, de ezt leszámítva simán odataláltak. A környék mindkettőjüknek tetszett, akárcsak a ház..lélegzetüket visszafojtva mászták meg a három emeletet, mígnem eljött a várva várt pillanat: az ajtó feltárult, és ők bebocsátást nyertek leendő otthonukba. Mert most már elmondhatom, hogy a tulajdonos az eltelt időben elgondolkodott, és úgy döntött, hogy nem árt, ha valaki lakja az évek óta üresen álló lakást..belement hát az üzletbe.

Így költözünk hát össze Dáviddal annyi év után. VÉGRE. Sajnos a lakás teljesen üres, egy nagyon minimál konyhaszekrényen, egy gáztűzhelyen és egy, az előszobában álló cipősszekrényen kívül tényleg nincs benne semmi, úgyhogy elég sok mindent kell beszereznünk az elkövetkező 3 hónapban. Merthogy a költözés tervezett ideje augusztus vége. Az elmúlt két napban tehát rengeteg dolognak utánanéztünk, bútorokat válogattunk, számolgattunk.. De egy biztos: ilyen boldogok és főleg izgatottak rég voltunk.