Valahol júniusban hagytam tehát abba, a vizsgaidőszak vége felé közeledve, még rengeteg vizsgával magam előtt, lassan-lassan kimerülve és kifutva az időből. Az utolsó erőmet és önbecsülésemet összeszedve nekirugaszkodtam a belgyógyászat vizsgának, amin megbuktam. Nem azért mert ne tudtam volna eleget, hanem azért mert ez a Belklinika egy embertelen, hallgatógyűlölő versenyistálló, ahol az átlag ember szinte labdába sem rúghat. Nem is csalódottan jöttem ki a beugróról, hanem egyenesen fel tudtam volna robbanni, és dühömben fel tudtam volna robbantani az egész kócerájt (vagyis ha én lettem volna a farkas a meséből, biztos, hogy ebből a dühből merítve el tudtam volna fújni még a kismalacok téglaházát is). Mérlegelnem kellett, hogy ebből megyek el másodszor is, vagy megcsinálom a genetikát, de mivel ez utóbbi nem feltétele a negyedévnek, a belgyógyászat meg nagyon is, úgy döntöttem, hogy nekiveselkedek mégegyszer, és idő híján szégyenszemre a genetika is  augusztusra marad. Imádkozhattam Neptunus istenhez, hogy szabaduljon fel vizsgahely a számomra egyetlen jó időpontra (ami természetesen tele volt), és kisebb-nagyobb balhék árán, de sikerült is jegyet szereznem magamnak a következő felvonásra (a balhéba most nem mennék bele, bár akkor nagyon rosszul esett a lelkemnek, amit mondtak rólam/nekem). Június harmincadikán jelenésem volt tehát a pokol sokadik bugyrába, és ez alkalommal ötösre vizsgáztam, hozzátenném, fogalmam sincs hogy. Mármint a szóbeli részét értem, de a beugró ugyanolyan szemét volt, mint előző alkalommal, és biztos voltam benne, hogy most sem sikerült. A lényeg, hogy végeztem júniusra, és indultam is a Keletibe, hogy felüljek az első soproni vonatra, ugyanis aznap indult a VOLT fesztivál.

Idén annyit újítottunk, hogy sátorozás helyett faházat béreltünk magunknak, gondolván, hogy így majd sokkal kényelmesebb lesz. Hát ez félig be is jött, ugyanis a házikó egy fokkal közelebb áll már az igényeinkhez, de azért egyszer elég volt ebből is. Anyagilag nemigen éri meg jobban, mint szobát foglalni valahol Sopronban, viszont az éjjeli/hajnali utolsó koncertről megteendő távolság miatt mégis prioritást élvezett nálunk az egyéb szálláslehetőségekkel szemben. Alapvetően nem volt rossz, a faházban található két egyszemélyes ágy, egy tükör, két stoki (vagy puff, vagy hogy mondják ezeket a háromlábú székeket), egy ruhásszekrény, és 1 db konnektor. Ehhez mi vittünk elosztót, vízforralót, hajszárítót, hajegyenesítőt. Nagyjából ez volt a komfortszint. Reggeli háromazegybenkávé a verandán, kiflivel, pástétommal és sajttal (valamiért ez a szokásos fesztiválmenünk évek óta, pedig itthon nem nagyon eszünk pástétomot és löncshúst), az 5 nap alatt 1 alapos hajmosás, normális szárítással és egyenesítéssel, állandó telefontöltési lehetőség, és viszonylag elviselhető hőmérséklet napközben is. Maga a fesztivál jó volt, bár egyre inkább észreveszem magamon, hogy idegesít a tömeg. A péntek ebből a szempontból kritikus volt (ráadásul ekkorra értük el fáradtságilag is a mélypontot), türelmünk a nullára csökkent, úgyhogy aznap korán le is feküdtünk. Jövőre ha megyünk, biztos, hogy városi szállást foglalunk, saját fürdőszobával (neadjisten légkondival), ahol napközben nyugodtan ellehetünk, nem kell sorbanállnunk a napi hidegvizes gyorszuhanyért, és ráérünk az esti bulira komótosan elkészülni. Valószínűleg ha megyünk is, ez lesz az utolsó alkalom, hogy elejétől a végéig ott vagyunk, mert bár még mindig nagyon szeretjük a VOLT-ot, rengeteg pénz elmegy egy fesztivál alatt, amit akár nyaralásra is költhetnénk, vagy beletehetnénk pluszba a lakáspénzünkbe.

Amint hazaértünk Pestre, kezdődött is a nyári gyakorlatom, amit a Szent Imre Kórházban töltöttem. Egyáltalán nem volt kedvem a vizsgaidőszak, és pláne az 5 nap szórakozás után belekezdeni, de muszáj volt. Azt kell mondjam, a hely nagyon jó választásnak bizonyult (bár igazából azért ide mentünk, mert barátnőm anyukája itt dolgozik nővérként), a dokik nagyon kedvesek voltak velünk, az ápolók szintúgy, nagyon sokmindent hagytak csinálni, nem csak ültünk és unatkoztunk egy sarokban 4 héten keresztül. Tanultam új dolgokat is, de a legfőbb, hogy végre újra éreztem azt, amiért eredetileg erre az egyetemre jöttem: hogy orvos akarok lenni. És mivel most már tudás is van a nagy akarás mögött, ráadásul az Osztály profilja pont egybeesett az előző féléves belgyógyászat tananyaggal, egészen más volt, mint anno a Bethesdában. Tudtam válaszolni a betegek kérdéseire a betegségükkel, a gyógyszereikkel kapcsolatban, és tényleg igazán kompetensnek érezhettem magam, megjegyzem első éves korom óta először. Ez sajnos egyben minősíti is az egyetemi oktatást, de ezt taglalni annyira hosszú lenne, hogy most nem megyek bele, talán majd egy másik bejegyzésben. 

A gyakorlat hétfőtől péntekig zajlott, mellette szombat-vasárnaponként dolgoztam, úgyhogy a július úgy elrepült, hogy szinte észre sem vettem, máris kezdhettem tanulni a patológia szigorlatomra. Sehol nem voltam egész nyáron, mert vagy gyakorlaton voltam, vagy dolgoztam, vagy gyomorgörccsel ültem itthon, és a patológia miatt agonizáltam. Persze augusztusban a tanulós hetekben ugyanúgy nem találkoztam a barátommal, mint júniusban, úgyhogy gyakorlatilag a fesztiválon kívül csak a kórházi gyakorlat négy hetében voltam vele egész nyáron, de akkor is csak reggel meg este találkoztunk, mert mindegy volt, hogy milyen nap van, én biztosan dolgoztam. Végül eljött a vizsga ideje is, sajnos ez sem sikerült elsőre, csak másodjára, és nem is olyan szép eredménnyel, mint a belgyógyászat, de mint mondják a kettesnél nincs jobb jegy, csak szebb. 

Így esett, hogy a nyár olyan gyorsan eltelt, hogy még fel sem ocsúdtam, máris kezdhettem a negyedévet. A tárgyfelvétellel kicsit meggyűlt a bajom, és sajnos nem sikerült minden órát abba a csoportba venni, ahova szerettem volna, de utólag azt mondom nem baj, legalább másokat is megismerek ebből az évfolyamből, nem csak azt a csoportot, amelyiket tavaly már megszoktam. Összességében a harmadév azt hiszem nem tetszett, bár tananyag-izgalmassági szempontból kétségtelenül jobb, mint a másodév, mégis nagyon kemény 3 szigorlatot és temérdek egyéb vizsgát tisztességesen megcsinálni néhány hét leforgása alatt.

Augusztus elején levágattam a hajam, és emlékszem, hogy álltam a fürdőszobában a tükör előtt, és eldöntöttem, hogy márpedig én átmegyek patoszból, és negyedéves leszek. Valahogy a negyedév már olyan jól hangzik, ilyenkor már az ember túl van a felén, ráadásul a nehezebbik felén, végre főleg klinikai tárgyaink vannak az 1-2 elméleti mellett, ami által sokkal közelebb érezzük magunkat az orvosláshoz. Bár az elmúlt 2 hét tanúságai alapján sokkal többet kell mászkálnunk a városban, mint eddig, ami nem igazán kedvező változás, de a kellemetlen dolgokat megpróbálom elengedni, és csak arra koncentrálni, hogy úgy tűnik visszatértem a megfelelő mederbe, és lassan, de biztosan haladok a tündöklő cél felé. Nem próbálok mindenkinek megfelelni, nem próbálok az összes munkahelyi összejövetelre elmenni, ahogy a csoporttalálkozókra sem. Nem fogom még ennél is jobban kifacsarni magam. Élem az életem, suliba járok, dolgozom, itthon főzök, takarítok, igyekszem majd a tananyaggal is haladni, a barátommal is minőségi időt tölteni, és mellette ha éppen belefér, szívesen megyek akárhova. Most úgy érzem, hogy megtaláltam a helyem mindenhol, és megtaláltam az egyensúlyt, vagy legalábbis törekszem arra, hogy jól osszam be az energiáimat.