A történethez hozzátartozik, hogy majdnem nem mentem el a saját lánykérésemre. De erről majd később. 2012-ben kezdtünk el járni, tavasszal, szóval lassan 5 együtt töltött év van mögöttünk, ráadásul idén szeptemberben össze is költöztünk, úgyhogy nem mondom, hogy teljesen váratlanul ért a dolog. De teljesen váratlanul ért a dolog. Hadd fejtsem ki bővebben.

Én sosem voltam olyan lány, aki az esküvőjéről álmodozott volna. És sosem voltam olyan lány, akinek pasijai lettek volna. Egy fiúval jártam a vőlegényem előtt (de furcsa még ez így), és szándékosan írtam fiút, nem a kora, hanem az éretlensége miatt. Nem volt egy komoly kapcsolat, pár hónapig tartott csak, de mégis az volt az első. Az első. Értjük egymást. Aztán néhány évvel később jött Dávid. Rögtön éreztem, hogy ez valami különleges, ami kettőnk között van - na jó, a rögtön nyilván túlzás, de mondjuk 1-2-3 hónap után tényleg -, és emlékszem egy sms-re, amit nagyon-nagyon-nagyon a kapcsolatunk elején küldött. Valami olyasmi volt benne, hogy ha megkérném a kezed, igent mondanál? Aztán 1-2 perccel később jött egy újabb sms, hogy nyugi, nem ez volt a lánykérés. És tudom, hogy egy kapcsolat elején, a rózsaszín ködben mindenki érez és gondol ilyeneket. És valószínűnek tartom, hogy ő már nem is emlékszik az egészre, de én nem felejtettem el. Na szóval, sosem álmodoztam az esküvőmről, meg a lovagról fehér lovon, én mindig két lábbal álltam a földön. Azt hittem én fölötte állok az ilyen lányos-giccses ábrándoknak. Aztán persze ahogy teltek az évek, egyre többször játszottam el a gondolattal, hogy de jó lenne, ha... De a férfiakat nem lehet siettetni, mert akkor csapdában érzik magukat, és nem lesz kedvük az egészhez. Ki kell várni, hogy megérjen bennük a gondolat, ÉS hogy meglegyen a kellő biztosság/lökés/vasakarat (kinek mi), ahhoz, hogy az legyőzze a lámpalázat. Mert bizony nem hétköznapi dolog kigondolni, hogy hol és hogyan. Még kevésbé hétköznapi besétálni egy gyűrűboltba, és ott válogatni. És a legkevésbé sem hétköznapi dolog féltérdre ereszkedni egy lány előtt, és feltenni A Kérdést. 

Szóval igyekeztem nem sürgetni, de azért, amikor már minden ismerősömet eljegyezték/férjhez ment/babát várt, akkor bizony néha célozgattam, elmeséltem neki ezeket a sztorikat, várva a reakcióját. A reakció általában tréfa volt, mint például "Nyugi, te is el fogsz kelni egyszer, nem kell aggódnod", vagy az utóbbi időben egyszerűen rezzenéstelen faarc. És persze én is tudom, hogy az eljegyzés nem mércéje egy kapcsolat milyenségének. És tudom, hogy a miénk egy nagyszerű kapcsolat. És győzködtem is magam sokszor, hogy egyáltalán nem is számít ez. Mit számít, hogy csak együtt élünk, vagy jegyesek, netán már házasok vagyunk? Boldogok vagyunk, és csak ez a lényeg. De a válaszom igazából az, hogy számít. Én hiszek a házasság intézményében. Hiszem, hogy az a jóban-rosszban számít. Hiszem, hogy az ember kitartóbb, többet dolgozik a rosszban, ha házas, mintha csak kapcsolatban él. Egy sima párkapcsolatból könnyebb elsétálni. És bizony az ember már csak ilyen. Felad dolgokat, mert néha lusta, és tudja, hogy úgyis lesz másik. És lehet, hogy az nem ugyanolyan lesz, de ha épp egy rossz időszakban vagyunk, akkor azt gondoljuk, hogy ennél csak jobb lehet. És félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy minden házasságot meg lehet/meg kell javítani.  Nem vagyok válásellenes. Mindkettőnk szülei elváltak, én mégis hiszem, hogy nekünk működni fog. 

Már az utóbbi időben kezdtem kellemetlenül érezni magam, ha Dávidról kellett beszélnem. Mert ha azt mondom, hogy a barátom, abból az emberek nem szűrik le, hogy hány év van mögöttünk, és hogy mennyire komolyan gondoljuk. A barátom lehet az is, akit a múlt héten ismertem meg. És mi hiába tudjuk, attól még a dolog nem változik..szóval a barátom/barátnőm nem tűnt már megfelelő jellemzésnek. Többre vágytam, de nem az én tisztem meglépni ezt a lépést, úgyhogy maradt a barátozás.

Néhány hónapja Dávid megkérdezte, hogy milyen lánykérést szeretnék: inkább emlékezeteset, vagy romantikusat. Azt válaszoltam, hogy szerintem emlékezetesnek mindenképp emlékezetes lesz. Ezért is mondom amúgy, hogy nem volt akkora meglepetés maga a tény, hogy megkérte a kezem. Tudtam, hogy gondolkodik ilyesmin, csak nem tudtam, hogy a gondolkodás melyik fázisában van vajon. Lehet ott is, ahol még csak formálódik a gondolat, vagy lehet egészen a konkrét terveknél. Vissza Dávidhoz: annak rendje és módja szerint engedélyt kért apukámtól még valamikor tavasszal, amit meg is kapott. Aztán kigondolta a haditervet.

Komolyan, egyébként le a kalappal előtte, hogy ezt bevállalta. Ehhez sokkal több bátorság kell, mint otthon a nappaliban elcincogni a kérdést. És nem akarok lánykérés-sznobnak tűnni, azzal sincs semmi gond, én pont ugyanilyen boldog lettem volna a nappalis verziótól is. A kapcsolat ezen szintjén ez már nem számít. A történet úgy folytatódik, hogy van egy együttes (Fish!), akiknek szoktunk járni a koncertjeikre (a dolog romantikájához hozzátartozik, hogy 2012-ben az első szervezett közös programunk egy Fish koncert volt), és Dávid megbeszélte velük, hogy a koncerten történik majd a lánykérés. Nagyon lazák, meg szeretik a közönséget/felhajtást, úgyhogy persze benne voltak. Csütörtök este beszélték meg a részleteket, hogy melyik szám után adnak teret a szerelmünknek, hol álljunk, ilyesmi. És lehet, hogy egy kívülállónak ez nem tűnik romantikusnak, vagy személyesnek, vagy ilyesmi..vagy azt gondolja, hogy nem vágyna ennyi idegenre ilyenkor maga körül..én is ezt gondoltam. De komolyan az a pillanat, amikor - miután szétválasztották a tömeget, középen helyet hagyva, és leguggoltatták az embereket -, megszólalt az énekes, hogy "Van itt egy srác..." Az a pillanat leírhatatlan. Amikor belém hasított, hogy Úristen! Megkéri a kezem. Itt. Most. Akkor megszűnt a külvilág egyébként, sokkot kaptam, csak Dávidot láttam, meg hogy benyúl a zsebébe, és előveszi a dobozt. Hallottam a kérdést, reagáltam is rá, letérdelt, aztán egy végtelennek tűnő pillanatig csak álltunk ott és nem történt semmi...neki tele volt a keze gyűrűvel meg mikrofonnal..aztán leesett, hogy én jövök, odanyújtottam a kezem (először a rosszat :D), ráhúzta a gyűrűt, és jött a fülsiketítő őrjöngés.

Mivel amúgy szinte sosem hordok gyűrűt, furcsa még egy kicsit, hogy ott van az ujjamon. Egyébként ezt is egyedül választotta, nem vont be senkit, a méretet is egyedül oldotta meg (és pont tökéletes!!), úgyhogy komolyan mondom, péntek óta egyik ámulatból esem a másikba. És azóta próbálom megfogalmazni ezt a furcsa érzést, ami bennem van...aztán tegnap rájöttem. Nagyon örülök annak, hogy megkérte a kezem, de nem azért, mert van egy gyűrűm, vagy mert így már mondhatom azt, hogy vőlegényem, és mindenki tudni fogja, hogy nem múlt héten ismertem meg.. Hanem azért, mert én vagyok az egyetlen. Mert szeretett másokat, mert voltak más barátnői, de én vagyok az egyetlen lány, akiért letérdelt. Az egyetlen, akivel egy életre gondolja. Ez az érzés leírhatatlan.