Ha globálisan nézzük az elmúlt évet, nem sok változás történt az életemben: ugyanaz a pasi, ugyanaz a munka, ugyanaz az egyetem, ugyanaz a lakhely..viszont valahogy mégis minden változott.

Nyitottunk Fundamentát, vagyis elkezdtünk pénzt félretenni az első közös otthonunkra (2017. februárjában markolhatjuk fel a hitellel bővített összeget). Már abban is megegyeztünk, hogy hol szeretnénk lakni, milyen lakásban, sőt nézelődni is szoktunk ingatlanos oldalakon, hogy lássuk, hogyan alakulnak az árak. 

És mostanában egyre többet mondogatjuk a fogunkat szívva, hogy "már csak 1 év, már csak 1 év"...ez köszönhető annak, hogy ennyi idősen már nagyon nehéz a családoddal élni, amikor a párkapcsolatodban megvannak a magatok szokásai, illetve a szülőknek is megvannak a maguk szokásai, és ezek nem mindig fedik egymást - vagy éppen túlzottan is. 

Tegyük fel, hogy én ha végigfőztem egy estét, nem biztos, hogy rögtön el fogok mosogatni (előfordul, hogy van hozzá kedvem, vagy már főzés közben túlesek rajta, de valljuk be, hogy ez a ritkább), anyukám, vagy anyósom pedig kiakad, hogy mekkora kupit hagytam a konyhában...a saját lakásomban viszont senkit nem fog zavarni, ha másnap reggelig ott marad a mosatlan. 

Vagy, ha elmegyünk valahova, nem szeretem, ha anyukám/anyósom megkérdezi, hogy mikor jövünk, pedig tudom, hogy nem rosszból kérdezik, meg nem azért mert lesni fogják az órát, és ha késünk, akkor ujujujj, hanem csak érdeklődnek, de én meg nem tudok rá mit mondani, mert nem tudom, sosem terveljük el előre, majd ahogy alakul. 

Vagy amikor mindenki egyszerre akar menni fürdeni, és egymásra kell várni, akkor is, ha nagyon álmos vagy, vagy éppen sietned kéne. 

Nem szeretem, ha anyósom piszkálja a barátomat, hogy segítsen nekem többet, beszéljen velem szebben, stb. Ha problémám van, majd én szólok neki,  nagylány vagyok, nem kell erősítés...és azt hiszem elég ha ezek miatt én piszkálom, mert valljuk be, akármilyen jó szándékkal próbál is beleszólni, ez a mi kapcsolatunk, és csak ránk tartozik. 

Nem szeretem, ha itthon tevékenykedünk (főzünk, mosunk, takarítunk, akármi), és anyukám liheg a nyomunkban (főleg barátoméban), hogy ezt ő nem ezzel a kanállal szokta keverni, majd ő begyújtja a sütőt, hagyjuk, elindítja a mosást...stb. Tudom, hogy ezt sem rosszból teszi, de marha idegesítő. Szóval várjuk a közös életet, na, és a lényeg, hogy már félúton vagyunk hozzá! :)

Bár ezen a fronton nem történt semmi változás, mégis érzem, hogy egyre komolyabbra fordulnak a dolgok. Év elején még csak én lelkesedtem a lakásnézegetésért, de most már ő is szokott néha magától nézelődni. Vagy arra megyünk kocsival, ahol a kinézett lakások találhatók, és amikor elhaladunk az utca mellett, azt mondja, hogy "Szia, lakás!" És egyre többet mondogatja, hogy milyen jó lesz majd ketten, és hogy mennyire várja. Vagy a múltkori beszélgetésünk, amikor azt mondta, hogy sokszor megfordult már a fejében, hogy megkéri a kezem, és néha nagyon nehéz volt legyőzni a kísértést, de igazából majd csak akkor szeretné, ha megvan a megfelelő háttér (lakás, egyedüllét, gondolom). Részlet a ma reggeli sms-éből: "es jovore (iden) valtozasokat szeretnek, komolyodni, jobban fokuszalni a kozos jovonkre!:) tenyleg! Szeretlek, es nagyon buszke vagyok rad!:)<3"

Túlvagyok a holtponton, és bár már korántsem élvezem annyira, mint az első másfél évben, újra normális mederben folynak a dolgok, haladok a cél felé. Nem tudom, hogy itt mindenki így van-e vele (valószínűleg nem), de én csak a diplomát látom magam előtt, az egyetem pedig egy szükséges rossz, amit el kell viselni addig. És nem utálom ezt a helyet, a csoportom is egész jó, vannak közeli barátaim, csak annyira letörték a szarvamat a másodév(ek)kel, hogy nem tudom újra szeretni, nem tudok lelkesedni. A tárgyak nagy része egyáltalán nem érdekel, mert tudom, hogy mi szeretnék lenni, és ami ezen kívül esik, azt megint csak felesleges, átugrandó akadályként tudom megélni. Biztos tudnék változtatni a meglátásaimon, de már nem akarok. Már más vagyok, más az életem, más dolgokat tartok fontosnak, az egyetem csak egy iskola, amit el kell végeznem ahhoz, hogy az lehessek, ami lenni szeretnék, nem pedig egy nagy kaland, ahogy még az elején megéltem. Az elmúlt egy év olyan hamar elrepült, hogy szinte észre se vettem. A harmadév elmúlt, a negyedévnek is már  a felénél járunk, szinte hihetetlen. Remélhetőleg a maradék 2 és fél év is ilyen simán és gyorsan megy majd, kiérdemlem és meg is kapom azt a dr-t a nevem elé.

Hát ez az egyetlen dolog, amiben a történt változások nem pozitívak. A legtöbb munkatárs, akiket szerettem, már továbbállt, mert elvégezték az egyetemet, és kaptak rendes munkát, vagy legalább gyakornoki állást valahol a saját szakterületükön. Úgyhogy az öregek közül már lassan csak én maradok, köthetek folyton új, tiszavirág életű barátságokat, amik úgyis csak a reptér területére korlátozódnak. De mindegy, ebben is a jót próbálom nézni, hogy a pénz, amit megkeresek, jó célt szolgál, építgetjük belőle a mostani és jövendőbeli életünket. :)

Ennyit tehát 2015-ről, és bár a bejegyzésben elég széles kitérőket tettem a mit nem szeretek dolgok felé, alapvetően nagyon-nagyon hálás vagyok mindazért, amim van:

A szüleimért, nagyszüleimért, tesómért, akik támogatnak mindenben, szeretik és befogadták a családba a barátomat, büszkék rám, és hát...ők a hátország, Akármennyit is panaszkodok néha rájuk, összetehetem a két kezem, hogy ilyen családom van.

A barátomért, akire 4 éve rátaláltam, és lassan kiderült, hogy ő a másik felem. Hogy ennyi mindent átélhetek mellette, vele, hogy ennyi idő után is hiányzik, ha valamiért nem alszik mellettem, vagy nincs velem. Biztos van a világon néhány olyan nagyszerű férfi, akivel le tudnám élni az életem, de úgy érzem, hogy csak ez az egy van, aki nélkül viszont nem.

A vizsgákért, kapott érdemjegyekért, legyenek jók, vagy kevésbé jók, minden (legalább kettes) jeggyel közelebb kerülök ahhoz a célhoz, hogy orvos legyek. A tanáraimért is hálás vagyok, mert tanulhatok tőlük, és mert az elmúlt másfél évben senki nem szemétkedett velem, kaptam megérdemelten jó jegyeket, kaptam megérdemelten rosszabbakat is, és igen, volt, hogy néha kicsit igazságtalannak éreztem a végeredményt (pl. gyógyszertan), de olyan is volt, hogy jobbat kaptam, mint amit szívem szerint érdemeltem volna (pl. mikrobi szigó), úgyhogy összességében a mérleg  két oldala kiegyenlíti egymást. Ez nagyon-nagyon-nagyon pozitív változás az első két évhez képest.

Remélem, hogy a 2016-os év is lesz ennyire jó, és jövő ilyenkor ugyanilyen elégedetten tudok majd visszagondolni az eltelt esztendőre. 

BUÉK!